Nagymamám mesélte - 1945-ben volt 18 éves -, hogy Zalaszántón a német szövetségesek is megkergették a lányokat. Tudjunk róla, még ha ezek elszigetelt esetek is voltak.
Visszavonuláskor pedig parancsra és szervezetten mindent vittek: tehenet és borját, zománcos fém vájdlingot, rézkilincset. Azokat a házakat, ahonnan elmenekültek a lakók, felgyújtották.
Ők szerencsések voltak, mert a szovjetek első hulláma rohant a menekülő német (és magyar) katonák után, a második hullámban pedig kulturáltabb volt. Nagymamám nézett nagyon, hogy udvarias, több idegen nyelven beszélő orosz tisztek is léteznek.
Ilyen is volt.
Nagyapám két bátyja elesett a Don-kanyarnál. Sokszor eszembe jutott: ki tudja, mit csináltak? Félelmetes, mennyire átlagos zalai parasztgyerekek voltak. Félelmetes az átlagosságuk: mert ha egyébként nem tűntek ki, akkor vajon a tisztességük is átlagos volt? Az átlagosság akkor és ott igencsak alacsony szintet jelentett.
Számomra nem, de sokaknak tabu - mit tabu! Kegyeletsértés és hazaárulás. -, hogy a magyar katonák finoman szólva sem voltak félelem és gáncs nélküli lovagok. Lásd:
Doni tükör.
Csak remélni tudom, hogy emberek tudtak maradni, és nem tetézték aljassággal a parancsra másoknak okozott szenvedést. - Nyugodjanak békében tiszta lelkiismerettel.
Se szövetséges, se ellenséges hadsereggel való találkozást nem kívánok háborúban a civileknek. - Akinél fegyver van, háborúban hajlamos arra, hogy úgy gondolja: mindent megtehet. Gyakran meg is tesz mindent.